– Ha fiatal írószervezetről van szó, a József Attila Kör mellett most már egyre többet hallok a Fiatal Írók Szövetségéről (FISZ) is. Feltörtök, mint a talajvíz. Mi történt?
– A tagságunk nem volt túl aktív az utóbbi években, ezzel szembe kellett néznünk. Elég halvány volt a jelenlétünk, a források is gyengén csordogáltak. Már az előző elnökség alatt is tudatosan dolgoztunk rajta, hogy ezt megváltoztassuk. Ezért vittük ki az irodalmat populáris helyszínekre, mint például a Fogasházba vagy az A38-as hajóra. Sokat siránkozunk azon, hogy kevesen olvasnak, de szerintem van egy jól meghatározható réteg a fiatalok között is, akik kultúrafogyasztók, és ha magas labdát adunk, azt hajlamosak leütni. Ilyen labda volt idén a könyvheti Irodalmi Peepshow is, amikor az írókat beültettük egy pavilonba, és a közönség megleshette, hogy mit csinálnak odabenn. Mindenki kitalált magának egy saját kis performanszot.
– Hogy fogadta az akciót a könyvhét közönsége?
– Egy idős néni odajött, és azt mondta: „Fiatalember, maguk viccet csinálnak a szexből!” A gyerekek imádták, ami azért mókás ellentmondás. Még érdekesebb, hogy a szerzők milyen jól érezték magukat ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Valószínűleg azért is, mert sokan rájöttek már arra, hogy médiaképessé kell tenni magukat. Ez nem azt jelenti, hogy bolhapiacot csinál magából az ember, a Peepshow sem erről szólt. De mégis, valahogy fel kell hívni magunkra a figyelmet, hogy ne az az avítt sztereotípia éljen rólunk, hogy az író léhűtő, jobb esetben megbízhatatlan művészember, aki ott ül az elefántcsonttoronyban.

– A magyar irodalmi életben minden duplán létezik. Két felnőtt és két fiatal írószervezet, két kánon. Fiatal írószervezetként hogyan lehet ezt kezelni? Létezik jó hozzáállás?
– A szembenállásnak nincs értelme, mert valahol tényleg közösek a céljaink, és bizonyos területeken együtt kell dolgoznunk. Azt tapasztalom, hogy a fiatalok körében nincs meg az a heves ellentét, ami az idősebb generációban. Másképp éltük meg a rendszerváltást. Jómagam annak idején még egy másik országban is éltem, ezért eleve kevésbé érintettek a belharcok. Sokszor nem is értem, és nem is vagyok hajlandó ezekkel foglalkozni. Nyilván rengeteg frusztráció és sérelem van. Egy ilyen helyzetben mindkét oldalnak őrült nagy a felelőssége abban, hogy megpróbálja a másikat megérteni. Nem igazat adni, de legalább a másik igazát elfogadni. Nem azt mondom, hogy egymás nyakába kell borulni. Nekem is megvan a saját világlátásom, esztétikai preferenciám. A stratégiánk csak annyi, hogy amit ismernek, azt gyűlölni már nagyon nehéz. Olyan fórumokat szeretnénk teremteni, ahol azok is, akik elnyomottnak érzik magukat, meg tudnak majd nyilvánulni a többiekkel közösen. Mi nem a sértődöttség útját választottuk, és azt hiszem, ez sokkal többet ér, mint fenntartani egy magánkánont.

– Az az előnye mindenképpen megvan a polarizáltságnak, hogy változatos az irodalmi életünk. Mit szeretnétek, mi legyen a FISZ védjegye?
– Sosem tagadtuk például, hogy mi mindkét kánont olvassuk. Talán mondhatjuk, hogy ez általános jellemzője ennek a társaságnak. Olyan értelemben is szeretnénk nyitni, hogy felkaroljuk az outsidereket, akik írószervezeteken kívül állnak. Az irodalmi szervezetek érthető módon a saját szerzőiket tolják előre, például díj-jelölések esetén. Mi tavaly a József Attila-díjra is számos olyan személyt jelöltünk, aki nem tagunk. Egy másik fontos célunk, hogy a Kárpát-medence fiatal szerzői találkozzanak. A győri táborunkat ilyen össztalálkozóvá bővítenénk jövőre. Hála Istennek újjáéledt például a kolozsvári irodalommal való kapcsolatunk. Egyszer már volt egy közös könyvsorozatunk az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páhollyal, most újra tervezünk egy ilyet, Lövétei Lázár László és Farkas Wellmann Éva könyvét adjuk ki közösen, és magyar szerzőket is szeretnénk kivinni Kolozsvárra. Ott magas szintű tehetséggondozás folyik, akár tanulni is lehet belőle.

– Látsz-e egy (vagy több) olyan, többé-kevésbé egységes esztétikai irányvonalat, ami összeköti a FISZ alkotóit?
– A FISZ érdekképviseleti szervezet, nem feltétlenül alkotói közösség. A kritikának nyilván igénye lenne erre, de nem lehet cél, hogy meghatározott irányba tereljük a fiatalokat. Persze működünk szellemi műhelyként is, zajlik a tehetséggondozás, a táborok. Ilyen értelemben alkotói közösség vagyunk. A feladat, hogy a fiatalokat jó irányba tereljük, és itt a „jó” megint csak nem esztétikai kategóriát jelent, hanem lehetőséget, hogy kibontakozzanak a maguk módján. Igyekszünk olyan szakemberekkel körülvenni őket, akikhez odafordulhatnak.

– Vannak olyan mentoraitok, akikre állandó jelleggel támaszkodhat a szervezet?
– A táborainkba eljönnek idősebb alkotók, múltkor például Szentmártoni János volt ott. Hagyományosan az első kötetes sorozatunk, a FISZ-könyvek szerkesztői látnak el mentori funkciót, korábban Csepregi János és Mészáros Márton, most Borbáth Péter és Szőllősy Balázs. Nem tudom elégszer mondani, hogy őket nyugodtan be lehet támadni: fel lehet ajánlani egy jó ötletet, vagy meg lehet mutatni az alkotásokat. Voltam én is fiatal költő, és tudom, hogy ez milyen nehéz létállapot. Az első kötet szaga legalább olyan vadító, mint a piranháknak a vér. Az, hogy kit adnak ki, a sorozatszerkesztők szabad döntése, és nyilván nem juthat mindenki nálunk első kötethez, de tudunk tanácsokat adni az irodalmi pályakezdéshez. Nem reménytelen a helyzet egyébként, csak tudni kell, hol érdemes próbálkozni.

– Szegeden élsz, akárcsak a József Attila Kör (JAK) nemrég megválasztott elnöke, Gaborják Ádám. Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy Szegedből egy második (fiatal) irodalmi központ válhat. Mit gondolsz?
– Fontos a decentralizáció, és én tartom is magam, nem költözöm fel Budapestre. Szegeden pezsgő irodalmi élet van, talán a második legfontosabb város ebből a szempontból. Gaborják komoly kritikai szimpóziumot vitt, Orcsik Roland a Tiszatáj szerkesztője, itt él Lanczkor Gábor és még sokan mások. A Grand Café pedig rengeteg irodalmi eseménynek ad helyet. A JAK-kal közösen ötödik éve szervezzük a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivált, ami szerintem egy fontos alternatív irodalmi esemény. Idén először fordult elő az, hogy mind a négy irodalmi szervezet képviseltette magát, plusz a vajdasági, felvidéki, erdélyi szerzők. Nem hiszem, hogy előttünk sokszor volt ilyen a magyar irodalmi életben.

– Tartozik a FISZ-hez egy asztaltársaság, egy törzshely, vagy bármilyen hasonló, nem hivatalos összeborulás?
– Reprezentatív szervezet vagyunk, nagyjából kétszáz taggal, és nem szeretném, ha klikkek uralnák ezt az egészet. Másfelől az az igazság, hogy irodalmi asztaltársaságokban sok minden eldől, és fontos, hogy egymás között beszélgessünk. Léteznek barátságok és közösségi ügyek is, mint például a Múzeumok Éjszakáján szervezett programunk. Évről évre szeretnék néhány hasonló alkalmat, amelyekből talán tényleg kifejlődhetnek ilyen asztaltársaságok.